(Kép forrása: pinterest)

Mi keresztények hisszük és valljuk, hogy Isten mindenütt jelen van: minden, ami csak létezik, Neki köszönheti létét. Ajándék, hogy vagyunk. Isten a létezés teljessége, aki - Krisztus előtt mintegy 1600 évvel - így mutatkozik be Mózesnek:

„Én vagyok az, ‘Aki vagyok’ ” (Kiv 3,14)

Isten jelenléte azonban „rejtőzködő” jelenlét: arra bátorít, hogy keressük Őt:

„Keressetek engem, és megtaláltok, ha teljes szívetekkel fordultok hozzám!” (Jer 29,13)

Emberségünk sebzettségében rejlik a veszély, hogy ott keressük az Urat, ahol nincs, hogy boldogság utáni vágyunkat teremtményekkel próbáljuk betölteni. De a boldogság titka nem a nagy lakoma, vagy egy szenvedélyes együttlét. Ezek elmúlnak, és mi marad utána? Van a szívünkben egy hatalmas üresség, mely fájdalmasan kiált és nem hagy nyugtot, amíg be nem töltik. Isten egyik szerelmese így vall:

„Ó, örök szépség, későn szerettelek! Íme, belül voltál, én pedig kívül kerestelek. Velem voltál, és én nem voltam veled. De Te hívtál, kiáltottál, és összetörted süketségemet. Sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Megízleltelek, már éhezem Reád és szomjúhozlak Téged. Érintettelek, és békességedet óhajtom. Irgalmad fölségében van csupán minden reménységem. Ó, mindörökre lángoló Szeretet, tüzed nem alszik el sosem!” (Szt. Ágoston: Vallomások)

Húsvét hajnalán bús asszonyok rótták a komor temetői út köveit: az elhunyt szerettük számára adnák meg a tisztességet, illatos olajjal kennék meg, hisz rendesen még el sem lehetett búcsúzni a megholttól… A sírnál angyal szól:

„Miért keresitek az Élőt a holtak között?” (Lk 24,5)

Keresitek Isten Fiát. Ez jó. De nem ott keresitek, ahol van.

Minden emberben ott az „Isten alakú űr”. Minden boldogság és szeretet utáni kapaszkodásunk tudva - tudatlanul Őt keresi. „magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szt. Ágoston)

Ne várj tovább, szólítsd hát az Urat: