A világmindenség végtelen óceánján planéták milliárdjai róják útjukat fáradhatatlanul. „Ha nézem az eget – kezed műve az” írja ámulva a zsoltáros. Szédítő nagyság és mélység, képzeletet felülmúló távolságok, csillag-csodák közepette:
Istenem „micsoda az ember, hogy gondod van rá?”
Lakóhelyet adtál az embernek, gondot viselsz rá, jobban mint a madarakra, vagy a virágokra. Szabadságot adtál, hogy utánozhasson Téged a szeretetben, mely bőkezűen ad, nem a maga javát keresi, végtelen irgalom.
Milyen titkot rejtettél az emberben ?
... hogy értünk Fiad emberré lett, vérét ontotta, hogy így fizesse ki az árat a mi bűneinkért? Hogyan mérhetnénk fel ésszel, hogy a végtelen Isten, a mindenség Ura értem, helyettem szenved és hal meg?
Fölséges Isten, végtelen Irgalom! Nem volt elég neked, hogy Fiadat adtad – föl akarod emelni a szívünket, hogy részünk legyen szentségedben, hogy Fiad életét élhessük: elküldted Szentlelkedet! Lángoló Tűz, mely el nem ég, Zúgó Vihar, mely mindeneket megtisztít, felfrissít, Drága Kenet, mely gyógyít és illata betölti az egész univerzumot, Isten Szerelme maga. Új Bor mely új tömlőbe való: melytől „nem részegek” hanem Isten szerelmétől megittasultak lesznek, akik kóstolják. „Drága Vendég szomjazunk édes lélekújulás!”
„Szentlélek nélkül távoli az Isten, az Evangélium holt betű, az Egyház egyszerű szervezet, a tekintély uralkodás, a misszió propaganda, az istentisztelet emlékek fölidézése, és a keresztény cselekvés rabszolgamorál. De őbenne: a kozmosz fölemelkedik és nyögve szüli az Országot, a feltámadott Krisztus itt van, az Evangélium életerő, az Egyház szentháromságos közösség, a tekintély szabadító szolgálat, a misszió pünkösd, a liturgia emlék és elővételezés, az emberi cselekvés megistenült.” (Lattaquié Ignatiosz metropolita imája)
Imádkozzuk szívünk mélyéből:
„Jöjj Szentlélek Istenünk, add a Mennyből érzenünk fényességed sugarát!”
