Bakhita Szent Jozefina élete arról tanúskodik, hogyan képes valaki felülemelkedni az ellene elkövetett felfoghatatlan embertelenségeken.

Isten Fia

„mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12)

Bakhita Szent Jozefinát a kegyelem tette a megbocsátás és a remény bajnokává.

Bakhita neve arabul az jelenti: „szerencsés”. Születési idejét nem tudjuk, mint ahogyan eredeti nevét sem. 7- 9 éves lehetett, mikor 1877-ben elrabolják dél- szudáni otthonából. Az átélt trauma miatt még a nevét is elfelejti. Az erre következő 12 évben ötször adják – veszik a lányt. Rákényszerítenek egy idegen vallást, embertelen kínzásokat él át. 1883-ban vásárolja meg az olasz alkonzul, egy kedves ember. Ekkor fordul jobbra a sorsa. Egy idő után a konzul "továbbajándékozta" őt egy másik olasz családnak. Itt egy újszülött gyermek nevelőjeként dolgozott. Három évig él velük, mikor ingatlanügyek miatt egy időre a velencei kanosszárius nővérekre bízták őket (Bakhitát és az akkor 2 éves gyermeket, Alice-t). Mikor ismét el akarták vinni a kolostorból, Bakhita tiltakozott – maradni akart. Pereskedésre került sor, mely során 1889. novemberében mondta ki az Olasz Bíróság, hogy a fiatal szudáni nő immár a maga ura. Befejezi az elkezdett katekumenátust és a keresztségben a Jozefina Margit Fortunata (ez utóbbi a „szerencsés” latin megfelelője) nevet veszi fel. Sarto bíboros (későbbi X. Piusz pápa) részesíti elsőáldozásban, bérmálkozásban, 1896-ban az ő kezébe teszi le szerzetesi fogadalmát is.

42 évet töltött Schio-ban (Észak - Olaszország), ahol kedves, mosolygós nővérként ismerték meg és szerették. Látogatott más - főleg kanosszárius - kolostorokat is, ahol a nővéreket segítette az afrikai munkára való felkészülésben. A missziót nagyon fontosnak tartotta:

„az elméjében mindig Isten járt, és a szívében meg Afrika”

Szentnek tartották már életében is: „puszta jelenléte miatt biztonságban érezték magukat. Nem egészen hiába, mert a bombák nem kímélték Schiot, de a háború egyetlen áldozatot sem követelt a városban.” (wikipedia)

Utolsó éveiben a fájdalom a tolószékbe kényszeríti. Mikor érdeklődnek, hogy van, mosolyogva csak ezt mondja:

„ahogy az Úr akarja”.

Egyszer megkérdezték tőle, hogy mit tenne, ha elrablóival találkozna. Ő így válaszolt:

„Ha találkoznék azokkal, akik elraboltak, és azokkal, akik megkínoztak, letérdelnék, és megcsókolnám a kezüket. Mert ha ezek a dolgok nem történtek volna meg, nem lettem volna keresztény, és ma pedig szerzetes.”

1947. február 8-án halt meg 8 óra 10 perckor. Három napig tart a ravatalozás, ezrek jönnek el, tiszteletüket leróni.

Kedves Olvasó! 

Ha Te is küzdesz sérelmed miatt, szeretnél megbocsátani, vagy szeretnél ennek a kérdésnek egy kicsit a mélyére nézni, szeretettel ajánlom erről szóló írásunkat is. Klikkelj ide.