1515. július 21-én született Firenzében. Gyermekkorában ismerkedik meg a domonkos szerzetesekkel. Azt vallotta, hogy ami jó benne, azt nekik köszönheti. Apja később egy gazdag rokonhoz küldi, hogy kereskedelmet tanuljon. A szorgalmas munka mellett szabadidejét a bencés szerzetesek között tölti.

1534 körül Rómába megy, ahol elkezdi evangelizációs tevékenységét. Napjait az utcán tölti, gyámolítja a betegeket, utcagyerekeket, prostituáltakat – akivel tehette, beszédbe elegyedett. Így lett

„Róma második apostola”.

Loyolai Szent Ignáccal való találkozásának hatására kéri pappá szentelését.

„Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban.” Egy alkalommal, mikor Szent Sebestyén katakombájában (föld alatt található járatok, melyeket temetkezésre is használtak) a Szentlélek ajándékáért imádkozott, egy tűzgolyó jelent meg előtte, ami száján át szívébe hatolt. Nagy hőséget érzett, a teste remegett. Halála után megállapították, hogy szíve természetesnél jóval nagyobb lett, két bordája eltört.

Intenzív belső életéhez addig egészen szokatlan külső gyakorlat társult: népnyelvű találkozókat szervezett „Oratóriumában”. Jöttek zenészek, kereskedők még papok is. Lelkivezetésének alapelve a következő:

Az oratórium zenei műfaja itt születik meg. Ezen zenei stílus elindítója, és leghíresebb művelője, maga Palesztrina is Fülöp atyához járt. 

Nehogy szentnek gondolják, igyekezett bolondosan viselkedni. Egy alkalommal egy nő borult az utcán elé – mire Fülöp atya összekócolta a hölgy haját, majd odébbállt. Mikor dicsérték, így imádkozott: „Uram, ne bízz Fülöpben. Ha megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!”

Egyik leghíresebb esete, mikor egy életszentség hírében álló apácához küldték el, hogy megvizsgálná az ügyet. Fülöp atya gyalog ment ki a Róma melletti kolostorba, majd megérkezve kérdés nélkül csak odanyújtotta sáros csizmáját az illető nővérnek, hogy lehúzza a lábáról. Mire az heves tiltakozások között méltatlankodott.

,Az a nő nem szent, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.''

A nyilvános bűnösöket viszont nem ledorongolta, inkább humorral, kedvességgel segített, hogy szívük megnyíljon. Volt egy törpespicc kutyája. Ha egy arisztokrata tanácsát kérte, vagy valaki követője akart lenni, odaadta neki a kutyát, hogy sétáltassa a meg a faluban – ahol biztosan kinevettek egy felnőtt férfit egy ilyen kis kutyával. Az alázat próbája után állt rendelkezésükre.

1595. május 26 -án hal meg. Mikor megkérdezték tőle, fél -e a haláltól, így válaszolt: „Nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”

Zárásképpen Fülöp atya imája. Jól tükrözi a benne élő lelkületet. Mi is bátran imádkozzuk!

A világmindenség végtelen óceánján planéták milliárdjai róják útjukat fáradhatatlanul. „Ha nézem az eget – kezed műve az” írja ámulva a zsoltáros. Szédítő nagyság és mélység, képzeletet felülmúló távolságok, csillag-csodák közepette:

Istenem  „micsoda az ember, hogy gondod van rá?”

Lakóhelyet adtál az embernek, gondot viselsz rá, jobban mint a madarakra, vagy a virágokra. Szabadságot adtál, hogy utánozhasson Téged a szeretetben, mely bőkezűen ad, nem a maga javát keresi, végtelen irgalom.

... hogy értünk Fiad emberré lett, vérét ontotta, hogy így fizesse ki az árat a mi bűneinkért? Hogyan mérhetnénk fel ésszel, hogy a végtelen Isten, a mindenség Ura értem, helyettem szenved és hal meg?

Fölséges Isten, végtelen Irgalom! Nem volt elég neked, hogy Fiadat adtad – föl akarod emelni a szívünket, hogy részünk legyen szentségedben, hogy Fiad életét élhessük: elküldted Szentlelkedet! Lángoló Tűz, mely el nem ég, Zúgó Vihar, mely mindeneket megtisztít, felfrissít, Drága Kenet, mely gyógyít és illata betölti az egész univerzumot, Isten Szerelme maga. Új Bor mely új tömlőbe való: melytől „nem részegek” hanem Isten szerelmétől megittasultak lesznek, akik kóstolják. „Drága Vendég szomjazunk édes lélekújulás!”

„Szentlélek nélkül távoli az Isten, az Evangélium holt betű, az Egyház egyszerű szervezet, a tekintély uralkodás, a misszió propaganda, az istentisztelet emlékek fölidézése, és a keresztény cselekvés rabszolgamorál. De őbenne: a kozmosz fölemelkedik és nyögve szüli az Országot, a feltámadott Krisztus itt van, az Evangélium életerő, az Egyház szentháromságos közösség, a tekintély szabadító szolgálat, a misszió pünkösd, a liturgia emlék és elővételezés, az emberi cselekvés megistenült.” (Lattaquié Ignatiosz metropolita imája)

Imádkozzuk szívünk mélyéből:

„Jöjj Szentlélek Istenünk, add a Mennyből érzenünk fényességed sugarát!”

Az angyal szavaiból értékes tanítást szűrhetünk le:

Krisztus megtalálása azt jelenti, hogy rátalálunk a szív békéjére. Ugyanezek az evangéliumi asszonyok, a kezdeti zavarodottság után, érthetően, nagyon megörülnek, amikor életben találják a Mestert. (…)

A húsvét örömhíre a következő: „Krisztus él, Krisztus kíséri az életemet, Krisztus mellettem van.” Krisztus kopog a szívem ajtaján, hogy beengedjem. Krisztus él!

Bús ősatyák hívtak csak így,

Mikor hírt ütött rajtuk a kín.

Egynek hús jut, másnak kása,

Van akinek csak a Messiása.

Zokogtam harapott csendet nálad.

Bent ragadt lélegzetem szárította vállad.

Egynek adnak, mástól vesznek,

könnyezek a szent keresztnek.

Fejemnek fejed a sisak, hátamnak hátad a vért,

Kezem a kezedbe, Lelked vettem lelkemért.

Egynek hit jut, másnak károm.

Szorítsd kezeim Szenthárom!

Könny és vér íze, jól ismerem.

Nem először nyel el a verem.

Egynek egyél, másnak éhez,

Csókot nyom tövis a fejéhez.

Oltárom vagy, belül egy a

Velem született feszületfa!

Neki összest, tőle mindent el egészen,

Könnycsepp szegek veretnek át kézen.

(A kortárs szerző ingyenesen bocsátotta rendelkezésünkre ezt a verset. Köszönetképpen kérjük minden kedves keresztény testvérünket, egy rövid imát mondjon el érte!)

1786 -ban született, Olaszországban, Bra városban. Édesanyja a szegények nagy barátja volt. Tizenkét testvére közül két másik is pap lett.

A korszellem akkortájt Olaszországban is a szégyenteljes francia forradalom hatása alatt nyögött. Ez megnehezítette a teológiai tanulmányait. Falusi plébános szeretett volna lenni, de paptársai továbbtanulásra ösztönözték. Ezután Torinóba került, ahol úgy ismerték, mint a „jó kanonokot”.

Életének nagy fordulatát 1827. év hozta meg: egy szegény, három gyermekes lyoni család utazott át Torinón. A várandós anyát a helyi kórház szülészete nem akarta befogadni, mert tbc-s volt, a kórház pedig azért nem, mert várandós. A haldokló anyához a „jó kanonokot” hívták el, aki ellátta szentségekkel. Az asszony meghalt. Ezután világosodott meg Cottolengo József számára: Isten arra hívta el őt, hogy az elhagyatott szegény betegeket felkarolja.

Ki is bérelt a templommal szemközti házban két szobát. A szomszédok nem nézték jó szemmel a sok szegény beteget. A kényszerű átköltözést szentünk nem zúgolódással, vagy vádaskodással, hanem szent derűvel élte meg. Így átköltözött a Valdocco városrészbe, Torino nyomornegyedébe. Ez lett az otthona „Gondviselés Kis Házá”-nak, amelyet teljesen az Isteni Gondviselésre alapozott:

,,Nekünk nem a Kis Ház szükségleteiért kell imádkoznunk és nem aggodalmaskodnunk kell, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy Isten kedvében járjunk és mindenütt megtegyük Isten akaratát. A mi Urunk ugyanis arra tanított minket, hogy először Isten országát keressük, és minden mást ráadásként megkapunk … A Gondviselésnek ugyanis az a törvénye, hogy átlagos bizalomra a megszokott módon, a rendkívüli bizalomra rendkívüli módon válaszol.''

Az Úristen hatalmasan válaszolt a Belé vetett bizalomra: a „kis ház”- ból háztömbök sokasága lett, ahol betegápolók, tanítók és nevelők mellett örökimádó apácák is helyt kaptak, hogy az imahátteret biztosítsák.

Cottolengo utolsó szavai a 122. Zsoltárt idézték:

„Boldog voltam, mikor azt mondták nekem, hogy fölmegyünk az Úr házába!”

(Kép forrása: pinterest)

Mi keresztények hisszük és valljuk, hogy Isten mindenütt jelen van: minden, ami csak létezik, Neki köszönheti létét. Ajándék, hogy vagyunk. Isten a létezés teljessége, aki - Krisztus előtt mintegy 1600 évvel - így mutatkozik be Mózesnek:

„Én vagyok az, ‘Aki vagyok’ ” (Kiv 3,14)

Isten jelenléte azonban „rejtőzködő” jelenlét: arra bátorít, hogy keressük Őt:

„Keressetek engem, és megtaláltok, ha teljes szívetekkel fordultok hozzám!” (Jer 29,13)

Emberségünk sebzettségében rejlik a veszély, hogy ott keressük az Urat, ahol nincs, hogy boldogság utáni vágyunkat teremtményekkel próbáljuk betölteni. De a boldogság titka nem a nagy lakoma, vagy egy szenvedélyes együttlét. Ezek elmúlnak, és mi marad utána? Van a szívünkben egy hatalmas üresség, mely fájdalmasan kiált és nem hagy nyugtot, amíg be nem töltik. Isten egyik szerelmese így vall:

„Ó, örök szépség, későn szerettelek! Íme, belül voltál, én pedig kívül kerestelek. Velem voltál, és én nem voltam veled. De Te hívtál, kiáltottál, és összetörted süketségemet. Sugarad rám özönlött, és messze űzted vakságomat is. Megízleltelek, már éhezem Reád és szomjúhozlak Téged. Érintettelek, és békességedet óhajtom. Irgalmad fölségében van csupán minden reménységem. Ó, mindörökre lángoló Szeretet, tüzed nem alszik el sosem!” (Szt. Ágoston: Vallomások)

Húsvét hajnalán bús asszonyok rótták a komor temetői út köveit: az elhunyt szerettük számára adnák meg a tisztességet, illatos olajjal kennék meg, hisz rendesen még el sem lehetett búcsúzni a megholttól… A sírnál angyal szól:

„Miért keresitek az Élőt a holtak között?” (Lk 24,5)

Keresitek Isten Fiát. Ez jó. De nem ott keresitek, ahol van.

Minden emberben ott az „Isten alakú űr”. Minden boldogság és szeretet utáni kapaszkodásunk tudva - tudatlanul Őt keresi. „magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (Szt. Ágoston)

Ne várj tovább, szólítsd hát az Urat:

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

Guido Reni: Szent József

Ahogy Isten Szent Józsefnek mondta: „József, Dávid fia, ne félj” (Mt 1,20), úgy tűnik, nekünk is megismétli:

„Ne féljetek!”

Félre kell tenni a haragot és a csalódást, és minden világias lemondás nélkül, de reményteli lelkierővel helyet kell adni annak, amit nem mi választottunk, s mégis létezik.

Valamennyiünk élete csodálatosan újrakezdődhet,

ha bátorságot merítünk ahhoz, hogy úgy éljük meg ezt, ahogy az evangélium mutatja nekünk. És nem számít, ha úgy tűnik, hogy már minden rossz irányba fordult, és ha egyes dolgok már visszafordíthatatlanok. Isten tud virágokat növeszteni a kövek között. Még ha szívünk korhol is minket valamiért, Ő

„nagyobb a szívünknél, és mindent ismer” (1Jn 3,20)

A Schőnstatt családos mozgalom alapítóját, Josef Kentenich atyát (1885-1968/ boldoggá avatási folyamat elindult 1975-ben) megkérdezték egyszer, mi volt számára a nehezebb megpróbáltatás, dachaui koncentrációs tábor, vagy a száműzetés Európából. Ő azt felelte: az volt a legnehezebb, hogy apa nélkül nőttem fel. Korunk – különösen is gyermekeink hangtalan kiáltása egy „apátlan generáció” kiáltása.

Isten bölcs döntése és gondviselésének jele volt, hogy a megtestesült Fiú mellé földi apát is rendelt. Jézus teljesen Isten és teljesen ember. Emberségének szükséges volt egy édesanya mellett egy édesapa is. Apa, aki a törvényt tanítja számára igaz életével, szavaival, fegyelmével. Apa, aki kinyitja a fiúgyermek számára az utat a világ felé, aki bevonja az ifjút a munka világába. „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogy ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Ahogyan Jézus nekünk adta a kereszten függve Édesanyját, úgy nekünk adja nevelőapját is, hogy gyógyírt nyújtson a széttört családok stigmáját viselőknek. Azoknak, akik számára az apa ismeretlen fogalom, azoknak, akiknek az apa fenyegető erő, vagy akiknek az apa az önzés szobra, azoknak, akiknek az apja talán csak fizikailag van jelen a családban. Jézus ma Szent Józsefre mutat: „Íme a te apád!” József az Atya „árnyéka” - Isten atyai szeretetének megvalósítója – korunk édesapáinak is tanítómestere, példaképe.

Szent József a haldoklók nagy pártfogója is. Ha a halálos ágyon fekszünk majd, vajon mit fogunk bánni? Hogy nem volt nagyobb házunk, vagy több pénzünk? Vagy azt, hogy a karrierem a családom rovására ment? Hogy nem voltam elég időt a gyermekeimmel? Hogy feláldoztam a házasságom az önzés oltárán? Bárcsak megbékültem volna Istennel, míg lehetett! Bárcsak elmondtam volna a számomra fontos embereknek, hogy szeretem őket! Bárcsak elmondtam volna a gyermekeimnek, mennyire szeretem őket és büszke vagyok rájuk! Bárcsak ne sajnáltam volna az időt Istennel tölteni …

Kedves Testvérem! Ha olvasod ezeket a sorokat, az azt jelenti, hogy életben vagy. Ahogy a dal mondja: „Ma még lehet, ma még szabad – borulj le a Kereszt alatt”.

A betegek, az idősek, a szenvedők az egyház és a világ különleges kincsei

A keresztényüldözések idején elfogták Szent Lőrincet, aki Rómában sok ezer szegényt segített az egyház által összegyűjtött adományokból. A római prefektus, aki elfogta őt, pénzéhes ember volt. Azt ígérte, hogy ha átadja másnapig az egyház kincseit, akkor megmentheti az életét. Lőrinc még aznap gyorsan szétosztotta az összes adományt, ami még nála volt a szegények között. Másnap pedig elvitte a prefektus palotája elé a szegényeket, a sántákat, a vakokat, és azt mondta: „Ők az egyház kincsei!” A tettének jutalma az lett, hogy vasrostélyon elevenen megsütötték.

A betegek az egyház és a világ kincsei. Egészen közel vannak a keresztjét vivő Krisztushoz, hasonlóvá válnak hozzá. Az emberi élet célja az, hogy megtanuljunk szeretni. Amíg valaki fiatal és erős, addig sokszor rohanással, idegeskedéssel telik az élete. Gyakran a legfontosabbra nem figyel, a szívére, Isten hangjára, a szeretet elsajátítására. A betegágyon megnyílik az ember szíve. Elkezd figyelni arra, ami igazán lényeges. Megnyílik a szíve Isten felé és a szeretet titka felé. Kezébe veszi az életét, és felemeli, felajánlja a Mennyei Atyának. Megtanulja, amit Keresztelő Szent János mondott: „Nekem kisebbednem kell, neki növekednie.” Az embernek kisebbednie kell, hogy Isten növekedhessen bennünk.

Ismertem egy férfit, aki nagyon tehetséges volt, de nehezen elviselhető. Mindent és mindenkit kritizált, főként a feleségét. Azután rákos lett. A betegség teljesen átalakította. Szelíd, jószívű, mosolygós ember lett belőle. A halála előtt valaki megkérdezte tőle: „Hogy vagy?” Ő elmosolyodott, és csak ennyit mondott: „Boldog vagyok!”

Kedves Beteg testvéreink! Imádkozunk értetek, és kérjük az imáitokat! Krisztus ott van a betegágy mellett, fogja a kezeteket. Az egyház és a világ kincsei vagytok! + János püspök