Teréz 1873. január 2-án született Alençonban. Szülei, Louis Martin és Marie-Azélie Guérin mélyen vallásosak voltak, mind az öt, a felnőtt kort megélt lányuk szerzetes lett. Az Egyház történetében ők voltak a második házaspár, akiket boldoggá avattak. Ferenc pápa 2015. október 18-án szentté avatta őket.

1886 karácsonyán élte át a megtérést, ekkor értette meg, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja. 1887 nyarán egy halálra ítélt gyilkos megtéréséért imádkozott, s amikor imádsága meghallgatásra talált, az elítélt kivégzése előtt megcsókolta a feszületet, Terézben megnövekedett a vágy, hogy

„napról napra lelkeket mentsen”.

Karmelita szeretett volna lenni, a nagykorúság előtt azonban nem akarták felvenni. Teréz édesapjával Rómába utazott, ahol kijátszva az őrök éberségét, XIII. Leó pápa elé térdelt kérésével. Kicsit később meg is érkezett a pápai engedély, és Teréz beléphetett a kolostorba.

Sok testi és lelki szenvedés kínozta: a tüdőbajból származó fizikai fájdalmai mellett édesapja halála, elöljárói szigorúsága. A bántásokat panasz nélkül tűrte. Súlyos lelki szárazságot élt meg egészen haláláig. Szenvedését fölajánlotta a hitetlenekért. A tökéletesség útján akart járni, ezt ő maga „kis út”-nak nevezte, és az embereknek is meg akarta tanítani. Teréz 1897. szeptember 30-án halt meg.

XVI. Benedek pápa szavai Teréz lelki naplójáról:

„A szeretet csodálatos történetét mondja el olyan hitelességgel, egyszerűséggel és frissességgel, amely nem tudja nem magával ragadni az olvasót. Ennek a szeretetnek megvan az arca és a neve – a neve: Jézus. […] Teréz egyike azoknak az evangéliumi »együgyűeknek«, akik hagyják, hogy Isten maga vezesse őket titkainak legmélyére.”

A kis út nem más, mint a hétköznapi, apró jótettek, imádságok, önfeláldozás, a mindennapi hűség útját járva jutni egészen közel Istenhez. A kis út a felebarát szeretete, különösen azé, aki mellettünk él, és akit a legnehezebb szeretni. Teréz ezt zseniálisan művelte.

A legnagyobb csatákat az emberiség nem a csatamezőn nyeri meg, vagy veszíti el, hanem a belső szobájában, szívében, ahol Isten elé járul imádságban, elismerve, hogy kevés önmagának.

Isten Igéje így szól:

„de ha népem, amely nevemet viseli, megalázkodik, könyörög hozzám, kedvemet keresi és megtér gonosz útjáról, akkor meghallgatom az égből, megbocsátom bűneit, és meggyógyítom országát.” (2Krón7,14)

– számtalan istenellenes eszme leselkedik nem pusztán az egyénre, de a társadalomra sőt az egész emberiségre is. Veszélyben az emberi élet a fogantatástól a természetes halálig. Veszélyben a család, folyik a társadalom apátlanítása, Isten nélkül nőnek fel nemzedékek. De Isten nem hagyja népét. Erről árulkodik a történelem is.

A lepantói csata: 1571-ben az addig legyőzhetetlennek tartott és létszámfölényben lévő iszlám hajóflotta tört a Szent V. Piusz pápa által létrehívott Szent Liga hajóflottája ellen. Európa rózsafüzért ragadott, hogy Mária segítségét kérje. A természetfeletti segítség és győzelem hatására a pápa elrendelte a Győzedelmes Miasszonyunk ünnepét, amit ma Rózsafüzér Királynőjeként ünneplünk október 7-én.

Ez csak egy a térden vívott győztes csaták sorában, mikor is Mária közbenjárására Isten a történelmet változtatja meg. Hunyadi János győzelmeit a rózsafüzérnek tulajdonította, kardjának markolatára tekerve is nála volt. II. Rákóczi Ferenc minden nap mondta a szentolvasót. Nem szabad elfeledkeznünk Isten tiszteletre méltó szolgájának, Pater Pavlicek ferences atyának nevéhez fűződő 700000 fős rózsafüzér – imahadjáratról sem, mely nyomán a II. világháború végeztével az oroszok meglepő módon kivonultak a megszállt Ausztriából. 1962-ben a rózsafüzéres asszonyok által menekült meg Brazília attól, hogy a kommunisták kerüljenek hatalomba. 1986-ban a Fülöp szigeteken Marcos diktátor tankjaival szemben a rózsafüzéres emberek arattak győzelmet – Mária csodálatos beavatkozása által a diktatúra megukott.

Isten ma is imaharcosokat toboroz. Mindszenty bíboros mondta:

„Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

LEGYEN!

„A harc mindennapi valóság.

Isten ezt a feladatot elsősorban az angyaloknak adta: harcoljanak és győzzenek. Milyen szép a Jelenések könyve diadalmi éneke, amelyet e harc után olvasunk:

„Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt” (Jel 12,10)

Kérjük Szent Mihály, Gábor és Ráfael arkangyalok közbenjárását: harcoljanak értünk és az isteni titokért, hogy az Ige testté lett, meghalt és feltámadt, hiszen ez a mi kincsünk.”

Pio atya Francesco néven született az olaszországi Pietrelcinában 1887. május 25-én. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában. Gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött. Elhatározta, ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. Szívesen időzött az Angyalok Királynéja-templomban, amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta. Ötéves volt, amikor egy nyári délután a Szent Anna-templomban megjelent neki Jézus Szentséges Szíve. Ettől kezdve rendszeresen voltak látomásai, őrangyalát is látta. Nagyon korán

1902 decemberében az Úr megmutatta Francescónak, hogy egész élete folyamatos és kemény harc lesz a sátánnal. Nem sokkal később, 1903. január 5-én éjszaka egy fenséges, nagyon szép férfi megragadta a kezét, arra buzdítva, hogy vegye föl a harcot egy félelmetes és igen nagy termetű emberrel; és ezt ígérte neki:

„Segíteni foglak, és nem engedem, hogy legyőzzön, mindig melletted leszek, hogy te győzd le őt.”

Elöljárói 1916 júliusában az Adriai-tenger partjához közeli San Giovanni Rotondó-i konventbe küldték. Itt töltötte aztán élete hátralévő részét, több mint ötven évet. 1910-től viselte a láthatatlan stigmákat. Megkapta a könnyek adományát is: sokat siratta a maga és mások bűneit. Idegen nyelvekre az őrangyala tanította. 1918 szeptember 20-án láthatóan is megjelentek testén Krisztus vérző sebei, a stigmák. Az Úr Jézus egyszer azt mondta neki:

„Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.”

Így is lett: pontosan ötven év múlva halt meg, s halála pillanatában a sebek behegedtek.

Már 1925 januárjában megnyitott egy húszágyas kis kórházat a szegény betegek szenvedésének enyhítésére. A bővítések után 1956-ban áldották meg a Casa sollievo della Sofferenzát mely napjainkban 1106 ágyas, 2300 főt foglalkoztató kórház. 

Pio atya bilokáció (jelenlét egyszerre több helyen) révén Mindszenty bíborost is felkereste a börtönben, és segített neki misézni. Ezt maga mondta el később egyik rendtársának.

Ég polgárai, halljatok

és figyeljetek, angyalok!

Én kérlek, ki e bánatok

völgyében számüzött vagyok.

Ti örök örömök között,

én pedig szegény számüzött;

ebből kell megbecsülnötök:

csoda-e hogyha így nyögök?

Sokáig élni idelenn

s Krisztust nem látni sohasem:

fáj a léleknek végtelen,

kit Érte lankaszt szerelem.

S mint délben aggódó ara:

kérdi, mátkája hol marad,

kihez misztikus szín alatt

e távolból is hű maradt?

Hit, remény, s tiszta szeretet

kérdik Jézust, hová siet?

"Rabbi, hol a ház, mely tied?

Mért téssz úgy, mint ki messze megy?"

"Hogy tőled így távolodok,

ne sírj, óh lélek, ne zokogj!

Ama honba küldd sóhajod,

hová előtted indulok!

Vigaszod támaszom legyen,

cseppenkint hulló kegyelem,

társaidtól segedelem

s hogy kínod égi bért terem.

Én az Atyához fölmegyek

s Szentlelkem küldöm el neked

hogy benne, mint bennem, szived

viduljon, míg jársz föld felett." 

„Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel "állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van" (Mt 18,10), ők azok "akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját" (Zsolt 103,20). Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.” (Katolikus Egyház Katekizmusa 329-330.) 

Szent Pió atya, a XX. századi stigmatizált kapucinus szerzetes így nyilatkozott Magyarországról:

„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

Az angyalok tehát nem csak példaképek, hanem hatékony közbenjárók, és nagyszerű segítői az egyes embernek és akár egész nemzeteknek.

XIII. Leó pápának (1878-1903) egy szentmise után látomása volt, mely során egy gonosz hang ezt mondta: "El tudom pusztítani Egyházadat!" Ekkor írta meg az alábbi imát:

„Mindig voltak elnyomott emberek, akik akár még börtönben is nagy lelki szabadsággal éltek”. Szent Maximilian Kolbe lengyel vértanú, a vietnami börtönviselt Van Thuan bíboros, akik „börtöncelláik sötét elnyomatását a világosság helyeivé alakították”.

Emellett vannak belülről nagyon törékeny emberek, akik ismerik az irgalmasság nyugalmát.

Amikor az ember Isten irgalmával találkozik, akkor nagy benső szabadság tölti el és képes lesz azt átadni is. Már csak ezért is meg kell nyílni Isten irgalmassága előtt.

Ősi templom árnyas szögletében

Századoknak füstje és pora

Lassan lepte be s ő mély sötéten

Néz jövőbe hét tőrrel szivében:

Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak

És jött és ment nemzetek sora,

Nyarak búzát, telek havat hoztak,

Ő csak nézett, a Fiát karolva:

Magyarok Asszonya.

Hű zarándok messze, messze tájról,

A lábain országút pora,

Vigaszt várva hozzájött s a távol

Múltakból gyászt s jó reményt világol

Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltő

Bús magyarja, hű zarándoka,

Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:

E dalt hozom, mint könnyét a felhő,

Te feketén is vigaszt derengő

Magyarok Asszonya!

Zdunska Wolában született 1894-ben, szegény szülőktől. Bátyjával együtt lépett be a lembergi ferencesek középiskolájába, majd a ferences rendbe is. Egyik első szentmiséjét „az apostoli buzgóság és vértanúság kegyelméért” mutatta be. 1919-ben tért vissza hazájába, folyóiratot adott ki (A Szeplőtelen Lovagja), és sajtótevékenységét rendtársai közreműködésével hatalmas méretűvé fejlesztette. Előre látta a II. világháborút és annak szörnyűségeit. 1941 februárjában másodszor is elhurcolták, előbb a varsói Pawiak börtönbe, majd Auschwitz-ba.

„Egész élete – állapítja meg róla VI. Pál pápa – tanúságtétel volt Isten- és emberszeretetéről.”

Július végén a blokkból, ahol Kolbe atya is élt, megszökött egy fogoly. Megtorlásul a táborparancsnok tíz foglyot ítélt éhhalálra. Amikor az egyik fogoly, kinek nevét az elítéltek között olvasták, felzokogott: „Szegény feleségem, szegény fiaim!” – Kolbe atya kérte, hadd mehessen helyette a halálba. Az éhségbunkerből,
ahol az elítéltek szenvedtek, jajgatás és káromkodás helyett ima és ének hallatszott. Ő maradt életben legtovább: a 14. napon, augusztus 14-én a megbízott fegyőr fenol-injekcióval végzett vele. 1971-ben VI. Pál pápa boldoggá, 1982-ben II. János Pál pápa szentté avatta mint a szeretet vértanúját.

Kolbe atya édesanyjától tudjuk, hogy kilenc éves korában megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret, amely a szűzi tisztaságot, és egy bíborszínűt, amely a vértanúságot jelezte. A Szűzanya megkérdezte tőle, hogy melyiket választja. Ő azt felelte: mind a kettőt. Élete és halála bizonyság a látomás hitelessége mellett.

 Szent Maximilian Kolbe gondolatai

„Amikor magunkat a Szűzanyának szenteljük, eszközeinket az Ő kezébe tesszük, ahogyan Ő is Isten kezébe teszi. Így az isteni irgalom részesei leszünk. Hagyjuk tehát, hogy Ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, Ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségleteinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja”.

Mária Mennybe fölvételének ünnepe, de Szent István ünnepe is tekintetünket a földről az ég felé irányítja, arra emlékeztet, hogy itt, a földön nincs maradandó otthonunk, a Menny polgárai vagyunk, már itt a földön, eszerint kell éljünk: azt értékeljük, ami igazi hazánkban érték! Jó, ha gyakran megkérdezzük magunktól, főként a nehezebb időkben:

Ember önerőből a Mennybe be nem juthat. Máriát Isten emelte fel, Istvánt Istent tette szentté – nekünk is Istenre van szükségünk. Ha te a saját érdemeidre, erényeidre, jóságodra, fáradozásodra alapozva vársz el jó dolgokat az élettől, akkor kihagyod Isten bőkezűségét, kegyelmét. Jézus mondja: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. (...) az én igám édes és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30) Krisztus számodra is nyitott ajtó Istenhez – ha elfogadod Őt, mint Uradat, ha befogadod a szívedbe.

Ne halaszd holnapra, már most mondd Neki:

Szent István, példamutató férj, családapa, államférfi. Törekedett, hogy gyermeke, országa Krisztusé legyen. A földi bajok közepette is tudta, hogy van segítség a Mennyből. Szent Adalbert, Szent Gellért segítői voltak ezen az úton.